- Nem kértem, hogy kísérj ki – szólalt meg Annabeth hátra fordulva mogorva hangon.
Szeme alatt sötét karikák árválkodtak.
- Ja, persze! – nyögött fel Ethan szórakozottan. – Ha nem jöttem volna, akkor meg azért nyafognál – dörgölte a lány orra alá az igazat. Annabeth fintorgott a hideg levegőtől.
- Nem igaz! – tiltakozott lehunyva a szemét. – Nem érdekelt volna, ha nem jössz ki – lódította. Megigazítva a szemüvegét, haja kócosan tapadt a kabátjára. Ethan gúnyosan rá nézett, és vigyorgott.
Mi az nem aludtál jól? – kérdezte gonoszan. Annabeth válasz helyet, a tájat szemlélte. A nap első sugarai az arcát csiklandozták. Nagyot szippantott a levegőből.
Kicsim – Az anyja rázta fel a gondolataiból, amik Damon Rhage körül forogtak.
A szíve hevesen dobbant a mellkasában, ahogy a bőröndjeivel a kezében elindult a vasút állomás ajtaja felé az anyja után.
Annabeth gépiesen lépdelt a zsúfolt peronon, mikor felismerte a sínen pöfögő vonatot, sokan szálltak fel rá, lassan hátra fordult, hogy az anyjára pillantson és a testvéreire.
Billie megtorpant és körbe nézett a vagonokat teljesen megszállatták az utazó emberek, és gyerekek. Ethan mellette torpant meg, töprengve méregette a lányt, majd megszólal.
- Ha nem akarsz menni, visszafordulhatunk – Billie felkapta a fejét a könyv mögül, amit épp ebben a pillanatban halászott ki a bőröndből.
- Nem, nem akarok haza menni – szólalt meg remegő hangon a lány. És tovább sétált az ember tömegen át az ötös vagonig.
- Jól van, hát itt vagyunk – szólalt meg az anyja enyhén idegeskedve, szorosan ölelte magához a lányát. – Jó tanulást kívánok neked, és vigyázz magadra, Annabeth – mondta éllel a hangjában, hogy a lány fintort vágott.
Anyja puszit, nyomot a lány arcára. Mikor a lány fellépdelt a lépcsőn, apró könnycseppek gyűltek a szeme sarkában.
A vonat lassan elindult, a peronon búcsúzó alakokat kémlelte. Annabeth az ablakon keresztül, az anyját, és a testvéreit figyelte. Lassan emelte fel a fejét és ő is integetni kezdett.
A vonat elkanyarodott, hogy az állomás csak fekete foltként nézett ki a távolba. Már nincs ideje visszafordulni, gondolta Annabeth a bőrülésbe süppedve, és a könyvére meredve az ölében.
A nap magasan járt, mikor a vonat, a hegyvidéken suhant át, Annabeth mosolyogva nyomta az arcát az ablakra, hogy közelebb is szemügyre vegye a tájat.
Az eget sötét felhők foglalták el. Zöldellő pusztákon őz csordák legeltek, és a vonathangjára felkapták a fejüket.
Ebben a pillanatban tárt szét a zsilip ajtó és belépet egy hosszú barna hajú lány, mélyen kifestett arccal, úgy festett, mint egy boszorkány. Fekete kabátja a bokáját verdeste, hogy majd nem felbukott benne. Az arca káprázatosan festett, a szeme mogyoró barna, mosolyogva körbe fordult.
- Leülhetek már sehol nincs hely – motyogta lehámozva magáról a kabátját.
Persze – szólalt meg Annabeth vékonyka hangon. A lány leült mellé, nyújtózkodva hátra dobta a haját. Aztán Annabethre pislantott.
Gabriella Meyer – mutatkozott be előre nyújtva Billienek a kezét, amaz elfogadva az eléje nyújtott kezet. Forrónak tapasztalta Gabriella bőrének érintését.
A lány az ülésbe süppedt fejhallgatott vett fel, majd maximum hangerővel hallgatta az mp3-án szereplő számokat.
Annabeth felkaptaca fejét, mikor kinyílik a zsilip ajtó.
- Hamarosan megérkezünk a Garaboncia akadémiára – hangzott fel egy csilingelő hang a lányból. fekete szemeivel az újonnan érkezőket kémlelte, aztán megakadt a tekintette Annabethen. – Készüljetek, délutánra az akadémiához érünk – Ahogy jött, úgy el is tűnt, csak rózsa illat maradt utána. Annabeth érdeklődve lépet ki a folyosóra, de egy lelket sem pillantott meg.
- Ki volt ez a lány? – fordult Gabriella felé, a lány nyalókát szopogatva pillant rá.
- A neve Whitney – felelte hanyagul. – Sokszor fogsz vele találkozni, ő lett az igazgató kis kincse – folytatta gúnyolódva. Annabeth felvonta a szemöldökét.
- Értem – mondta. Ismét az ablakra tévedt a tekintette, mikor ismét kinyílt az ajtó.
- Kér valaki finomságot? – kérdezte a büfésnő szélesen mosolyogva. Annabeth és Gabriella megrázta a fejét.
Ekkor ismét kitárult az ajtó, hárman léptek be, félre álltak, hogy a büfés kocsi kiférjen. Ahogy a nő elment Annabeth szemügyre vette őket, középen fekete hajú jóképű fiú vizslatta a bent tartózkodókat, mikor megakadt a tekintette Annabethen, halványan elmosolyodott. Kreol bőre fénylett az ablakból bejövő napnyugta fényétől. Szemei nagyok voltak, szürkék. Fekete bőrdzsekit viselt, és nadrágot, olyan volt benne, mint egy sötét álombéli alak, aki a rémálmokban szerepelnek. Haja elől oldalra volt fésülve, így Annabeth csak félig látta az arcát, ami ellágyult, mikor tekintette találkozott Annabethével.
- Nos, igaz, – szólalt meg a fiú, a hangja bársonyos selyemként simogatta Billiet. – hogy Gabriella visszaérkezik az akadémiára – Csettintett a nyelvével.
- Igen, Edward – felelte Gabriella mogorván. Annabeth szemügyre vette Edward nevezetű fiú mögött lévő lányt, és a fiút. Edward követte a lány pillantását.
- Ők Lilly és Stefan – vetette oda hanyagul. Továbbra is Annabethet nézte, ez szemet szúrt Gabriellának. – Én pedig Edward Dark vagyok – mutatkozott be vigyorogva. Gabriella felhorkantott, eme bemutatkozáson, hogy magára vonta Edward tekintetét. Ismét Annabeth felé fordult. – És te ki vagy? – szegezte a kérdést a lánynak.
- Annabeth Reed – felelte gyönge hangon, hogy mosolyt csalt a fiú szépséges arcára.
Annabeth találkozunk az akadémián – szólalt meg bársonyos hangon a fiú. Szeme tüzesen méregette a lányt, ahogy kifelé araszolt. – Ó, Gabriella üdv megint a köreinkben – kacagott fel felmérgesítve a lányt.
Gabriella ökölbe szorította a kezeit.
Mielőtt azonban Edward elment volna, Whitney vidám arcával találta szembe magát fiú megvetően méregette a lányt, majd a társaival elindult a folyosón az ellenkező irányba.
- Öltözettek tíz perc múlva az állómáson leszünk – búgott fel a lánycsilingelő hangja, aztán ott sem. Billie Gabriella felé fordult.
- Ki volt ez az Edward? – kíváncsiskodott. Gabriella olyan hirtelen fordult feléje, hogy a lány hátra hőkölt. Meghökkent Gabriella mélyen ki sminkelt arcán, amitől még hátborzongatóbb lett a lány.
- Akit nem akarsz, hogy az ellenséged legyen – felelte sötéten. – Tetszel neki.
Annabeth megrázta a fejét, felvette a kabátját és a poggyászát. Összeszorult a gyomra az izgalomtól, és a félelemtől, hogy valóban jó ötlet, hogy az akadémiára jött, és nem otthon maradt.
A vonat lassan lassított, aztán megállt.
A diákok egymást lökdösték, hogy mielőbb leszálljanak a vonatról, hogy az akadémián legyenek. Annabeth borzongva torpant meg Gabriella háta mögött, és mereven kint várakozókat mustrálta. Annabeth borzongva a hideg széltől, futó eső csorgott le az arcán.
- Szokj hozzá az időhöz, napsütés csak ritkán van – szólalt meg a lány mellett. Ekkor tűnt fel Whitney, aki feléjük közeledett egy sereg diák kíséretében.
- Mindenhol benneteket kereslek – mondta végig mérve őket. – Hát akkor indulás az akadémiához. Kövessetek, és ne maradjatok le – mondta gurgulázva.
Annabeth Gabriellával a szőke leányzót követék egy szűk lejtős ösvényen, ami egyre beljebb haladt az erdőben. – Hamarosan meglátjátok az akadémiát – szólalt meg Whitney kényes hangon, szembe fordulva velük.
Annabeth idegenkedve mérte végig a körülötte lévő diákokat, ebben a pillanatban pillantotta meg a sötét hátborzongató kastélyt kiemelkedve a tisztáson.
Fekete falak, csonka tornyai körül sötét felhők gyülekeztek. Fekete kastély ijesztőnek hatott a távolban. Kastély előtt hatalmas, vastag törzsű fa meresztette az ágait az ég felé. A fa mellett öt métere egy szökőkút állt, angyal fiú szobra volt középen, amit belepett a moha, a kutat gaz és gyökerek övezték diákok közül senkit sem zavarta, békésen üldögéltek rajta.
- Köszöntelek benneteket a Garaboncia akadémián – fogott bele a mondandójába Whitney. – Mint minden iskolában, így nálunk is vannak szabályok – Whitney fel – alá sétált, hogy mindenki szemügyre vegye kinézetét. – A házi rendet komolyan kell vennetek, mert egy szabály megszegéséért ki csapnak az iskolából benneteket. Van valami kérdése Ms. Knapp? – szegezte a kérdést a szóra nyitott lánynak. A barna hajú lány félve hebegte el a kérdését a szigorú arcú Whitneynek.
- Az erdőbe miért tilos bemenni? – Whitney hosszan a lány szemébe pillantott mielőtt válaszolt volna a kérdésre.
- Azért nem, mert farkasok élnek benne, nem hiszem, hogy szeretnétek a prédájuk, lenni – felelte metszőn Whitney. A lány elvörösödve hátra lépet, hogy takarásban legyen. – Ne felejtsétek el. Az órák pontban 7.50-től délután háromig tartanak, két szabadnapotok van, a kedd és a csütörtök.
Miközben beszélt a diákokkal átvágtak a szökőkút mellett a hatalmas márvány lépcső irányába.
Ahogy befejezte a beszédét egy nő lépet eléjük halványkék kosztümöt viselt, ami kiemelte tökéletes alakját. Hullámos szőke haja a háta közepéig is leért. Angyali szépségét tükrözte vissza a nappali fény. Mosolyogva vándorolt a tekintette az újoncokon, majd megállapodott Annabethen.
- Üdvözöllek, benneteket Gabriella Rose vagyok. Whitney fog benneteket körbe vezetni az akadémián. Remélem, jól fogjátok érezni magatokat nálunk. A bemutatási ceremónia elkezdődik az iskola épületében, addig lesz időtök, ki piheni az utazást – fejezte be a mondatát Gabriel, hátra simítva szőke hosszú haját. – Addig is Whitneyre hagylak benneteket. Ha bármi kérdésetek lenne, forduljatok hozzám. Annabeth téged kivettelek az utolsó órádról, külön órákat fogsz venni velem – mondta, s elindult a parkoló irányába.
Whitney felhúzta az orrát, majd dölyfösen fellépdelt a lépcsőn.
- Hűha, sikerült felbosszantanod – kuncogott Gabriella jóízűen. – Már kezdelek megkedvelni.
- Gabriella – sóhajtott fel halkan, megadóan lehajtotta a fejét és elindult Whitneyt követve, aki mérgesen szedte a képcső fokokat.
Whitney hidegen szegezte a szemét a lányra. – Annabeth Reed te a C – szárnyban leszel elszállásolva – vakkantotta foghegyről.
- Nem kérdéses utál téged – intézte a szavait a némaságba burkolt lányra Gabriella. Annabeth lehajtotta a fejét.
Jó kezdődik a tanéve, már szerzet ellenséget és egy kelekótya gót csajt, aki vámpírnak készül.
Damon körül vágott az ember tömegen az akadémia irányába, mikor meglátta a lányt, széles mosolyra húzta a száját.
Nagy léptekkel a lépcsőn termett a lány háta mögött.
- Ezt leejtetted - szólította meg bársonyos fülbe mászó hangon. Annabeth megdermedve fordult hátra, hihetetlen kék szemmel akadt össze a tekintette.
Lassan megnyalta kiszáradt ajkát. Remegő kézzel nyúl a könyvért, Damon tekintette fogva tartotta.
- Köszönöm – dadogta. Gabriella érdeklődve fürkészte őket.
- Szívesen – Érezte, hogy a lány ideges, és ennek ő az oka. – Reméltem, hogy összefutunk egyszer – mondta. – Ne enged, hogy Whitney rád telepedjen. Várd meg, hogy rá essen egy ház és lopd el a cipőjét – Damon miközben beszélt figyelte a lány szemében felcsillanó vidámságot. Annabeth kikerekedett szemmel elvigyorodott.
- Mint, az Ózban? – kérdezte huncutkodva. – Ez nem lesz nehéz elképzelni. Most érkeztél? – kérdezte semleges hangon.
- Igen.
- Annabeth Reed, csak rád várunk – Whitney dühösen szólalt meg, hogy Annabeth megdermedt.
- Elnézést, de mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk – fordított hátat a fiúnak bármilyen nehéz volt. Beléptek az akadémia súlyos kapuján, folyosókon sétálva Annabeth az abraszk festményeket nézegette. Hátborzongató festmények láttán kiverte a víz.
Annabeth borzongva lehajtotta a fejét.
- Mint egy időkapszulában lennék, nem változott itt semmi – motyogta Gabriella, cigire gyújtva, Annabeth döbbenten meredt rá. Padlón lévő süppedős szőnyeg elnyelte lépteik zaját, a falakat vérvörösre festették. – Látom meg ismerkedtél Damonnal – Érdeklődve meredt a lányra.
Annabeth sóhajtott, érezte nem menekül. – Igen. Ismered őt?
Gabriella szívderítően kifújta a füstöt. – Igen. Tipikus rossz fiú, felkelteted a figyelmét, ez szokatlan – kuncogta. – Mert olyan átlagos vagy.
Vagyis unalmas, gondolta letörten Annabeth.
- Az étkezésre-időre kell, megjelenjetek. A reggeli hétkor szolgálják fel. Az ebéd déltől egyig. A vacsora hattól nyolcig. Vannak büféink és automatáink, ha éhesek lennétek. Indulnak buszok a legközelebbi városba Halo Hillbe – mondta megtorpanva az ajtók sokasága előtt. – Ez itt a lányok lakosztálya a C – szárny, ez a te szobád Annabeth, lakótársad lesz Gabriella Meyer akivel megismerkedtél a vonaton – Duruzsolta. – Itt az órarended, este pakolj ki, sietned kell a következő órádra – Ahogy mondta egy kulcsot pottyantott a lány tenyerébe. – Az órarended hátulján térképet találsz, hogy könnyen megtaláld az adott termett. Az órád pontban fél óra múlva kezdődik Carrol professzor tartsa, a szobádban találod a könyveidet. Ne késs el, viszlát, Annabeth, Gabriella – Elindult, majd útközben megállt – visszafordult, egy ideig várt. – Örülök, hogy üdvözölhetlek az akadémián. Gyertek velem – kiáltotta a többi diáknak Whitney.
Annabeth sóhajtva nyitott a szobába, Gabriella a szobába, Gabriella a szobába lépet. Annabeth mielőtt átlépte volna a küszöböt megakadt a tekintette szőke fényes hajzuhatagon, majd a zöldszemeken, amik hidegen méregették.
Babaarcú lány szeme elsötétült keresztbe font karokkal támaszkodott az ajtófélfának. Pici száját összepréselte, mint aki a dühét akarná vissza tartani.
Karcsú akár egy nádszál, és szép, mint egy hóvirág. Zöld szeméből harag lángolt, ahogy Annabethre pillantott.
- Szia, Annabeth Reed vagyok – köszönt gyagyán a lány felé.
- Szia, Haley – csicseregte Gabriella ki kukkantva az ajtó mögül, szívderítően vigyorgott a mogorva lányra. Haley összeszorította a száját, mikor felismerte a lányt. Haley a lépcső felé sétált, egy pillantást sem vetett rájuk. Gabriella félre lépett, hogy a szobába engedje Annabethet.
- Ki volt ez a lány? – kérdezte, miközben bőröndjét az ablak melletti ágyra dobta.
Gabriella a szomszéd ágyra telepedett.
- Haley Snow – körmét fürkészve válaszolt, majd felpattant. – Valamiért gyűlöl téged – A lány az ajtó felé ugrott, de mielőtt távozott volna hosszan Annabethre bámult. – Éld túl ezt a napot, és ne gyűjts több ellenséget – mondta és kint is volt.
Annabeth a plafonra függesztette a tekintetét.
Mintha könnyű lenni, már meg bánta, hogy nem otthon maradt. A szoba falai a sötétvörösek voltak, az ágyára telepedve kibámult az ablakon, lágyan szitált az eső.
Hátborzongatónak találta a kastélyt mégis élt benne a kíváncsiság, hogy körbe járja az épületet.
A fürdőszobába lépve halk sóhajjal szembe nézett önmagával.
Nem tartotta magát széplánynak, csak különlegesnek. Sötétbarna haja végei begöndörödtek a nedves időtől, a szemüvegén keresztül fürkészte magát.
Vékony volt és esetlen.
Kopogást hallva kifordult a fürdőből az ajtó irányába felé sétálva.
Annabeth soha életében nem látott ilyen szépséges szemeket, és arcot, tizenhat életében sem, ami nyitott ajtóban fogadta.
A fiú arca olyan volt, mint egy kifaragott szobor, a szája csúfondárosan húzódott mosolyra. A lány összerándult, teste megfeszült, tekintette kétkedéssel fürkészte az alakot.
- Mit keresel itt? – Dörrent a hívatlan látogatóra.
- Erre jártam és gondoltam, hogy bemutatkozok – vigyorogva vont vállat, hogy Annabeth egy pillanatra elvesztette a józan eszét.
Dane érdeklődve mérte végig, mielőtt az orrára csapták volna az ajtót.
Tüneményes, gondolta a lány szemüvegén megcsillant fényre meredve, aztán a sötéten fénylő hajzuhatagra. Vékony, és törékeny, mégis gyors, mint egy vidra, gondolta derűsen a lány próbálkozásán, hogy az orrára csapja az ajtót.
Szerény mosollyal támaszkodott neki az ajtónak onnan figyelve, az egyre dühös leányzót.
- Ki vagy te?
- Dane Rhage, szépségem. Föntebb lakok egy emelettel – És megint az a mosolyt villantotta rá, amitől a lány alól kiszalad a talaj. – Te biztosan Annabeth Reed vagy, ugye?
- Igen – A kimért válasz sem riasztotta meg a fiút, hogy tovább kóstolgassa a lányt, lassan végig húzta a nyelvét a fogain, miközben vigyorgott.
A lány mindig feszült volt, és feszengett a jelenlétében.
Ez a fickó képes lenne egy angyalt is földre süllyeszteni a csábításával, gondolta Annabeth bosszankodva. – Rhage… - kezdet bele.
- Ó, nyugodtan hívjál Danek – Mosolyogva mérte végig ismét a lányt. – Elvégre mondhatjuk, hogy szomszédok vagyunk. Itt az akadémián jó barátságban lehetnek egymással a diákok.
Már ismert valakit, aki ugyan így beszélt, és ugyan ilyen volt, mint előtte magasodott férfi.
Annabeth bólintott, ez nem kérdéses a fiú fel akarja csípni, gondolta menekülő után kutatva.
- Csak kipakoltam, nem gondoltam arra, hogy egy hívatlan látogató megzavar.
- Ha segítség kell, elég, ha a nevemet kiáltod
- Köszönöm, de azt hiszem, meg tudom oldani egyedül is – A lány szeme résnyire szűkült.
- Kár. Pedig lovag módjára akartam a segítségedre sietni.
- Sajnos hiába fáradtál ide, nem kell a segítséged.
Mindvégig a lány gyermeki arcát fürkészte.
- A mindenit! – kacagott fel Dane. – Minél rosszindulatú vagy, annál jobban tetszel nekem.
Annabeth csöndbe burkolózott.
- Nem vonom kétségbe, hogy felkeltetted a figyelmemet, de azt nem jelenti, hogy… - Annabeth minden igyekezete ellenére, elhalt a hangja, ahogy a férfi ré villantotta szépséges tekintetét. Annabeth más taktikát választott. – Most megköszönném, ha nem torlaszolnád el az ajtómat, és ki engednél. És, ha legközelebb ismerkedni akarnál, keressél mást, akit le is tudsz venni a lábadról.
Kilépet az ajtón táskájával a vállán, de nem jutott messzire öt méternél, mikor utolérte Dane hangja – és a férfi hangjában volt egy jó adag gúny.
- Hé, Annabeth? Üdvözöllek Halo Hillben. Legyen csodaszép napod.
Annabeth meg sem állt, addig, míg a sarkon befordulva nem látta a férfit. Dane, aki okos ember lévén tudta, hogy mikor kell vissza vonulót fújni, hogy aztán ismét támadhasson.
Mikor a lány hallótávolságba került, akkor kezdet el igazán nevetni.
Ha nem érezné magát pácban, nagy élvezettel ugrathatná minden egyes nap, ezt a csodálatos lányt.
Egészen jókedve lett tőle.
Damon cipője alatt halkan ropogott a kiszáradt falevelek, miközben kávéval a kezében az akadémia déli szárnyának az ajtajához sétált.
A nap még nem nyugodott le, erős fényével ragyogta be az eget.
A férfi azonnal a szerkesztőségbe ment, az ajtóban hallani vélte Serah hangját és a billentjük koppanását.
Már elfogyasztotta a fél kávéját, mikor hallotta Serah lágy zengésű köszönését.
- Mi a helyzet az év legjobb futballistájával? – kérdezte nevetve.
Damon enyhén felhúzta a szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy a futball az én sportom lenne – közölte mosolyogva.
Serah idegenkedve pillant a fiúra. – Hogyhogy? Azt hittem ez a sport az egyetlen, amiben kiélheted pusztító vágyadat.
- Nem vagyok a csapatban – Serah döbbenten pislogott. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt nőttek fel.
Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy Damon és ő egyszer együtt lesznek, ez soha nem következet be, és nem is fog.
Töprengéséből Damon szájának mozgása ébresztette fel.
- Azt hittem a futball az álmod. Jó játékos vagy.
Damon felkacagott. – Köszönöm. De nem tartom magamat Gleenek. Nagyszerű sport, de nem hiszem, hogy nekem való lenne – fejezte be, Serah felhorkantott, majd megcsóválta a fejét.
- Akkor mit látsz magadban?
- Egy kívülállót – felelte Damon fojtott hangon.
- Mint én a számítógépem nélkül – férfira villantotta féloldalas mosolyát. – Mások számára a titokzatos magányos Rhage fiú vagy. Nem ártana, ha belépnél a csapatba, hogy új barátokat szerezz.
Damon homloka ráncba szaladt.
- Mondja nekem az a lány, aki semmi időt nem tölt a barátaival, a szerkesztőségben gubbaszt – mondta gúnyosan. Serah felemelkedett a székből. Sapkát húzott rövid szőke hajára, és egy meleg kabátot. – Próbálj aludni, Serah, úgy nézel ki, mint egy zombi.
- Te és a bókjaid – kuncogott fel a lány. – Mihelyt bezárom a szerkesztőséget, felmegyek a szobámba, és arccal az ágyra vetődök – tette hozzá Serah. Búcsút intett a folyosón elhaladó Damonnak, megropogtatta sajgó ujjait, aztán visszament a szerkesztőségbe.
Hétkor javában gépelt, miközben egy aktát bújt, ekkor Dane jelent meg az ajtóban.
- Miért nem pihensz le?
- Majd akkor, ha ezt befejezem.
Miután az utolsó oldalt is begépelte, Serah bezárta az ajtót, és megfordult.
Dane türelmesen várt rá.
Danere mindig lehet számítani, gondolta mosolyogva.
- Damon téged bízott meg abban, hogy a szobámba kísérj?
- Egyáltalán nem. Le kéne feküdnöd.
- Rendben. Kába vagyok. Édes vagy, Dane. Téged választanálak örök időkre.
- Mire?
- Arra, ami egyszer járni fog nekem – Rá erősen szájón csókolta a fiút. – Jó éjszakát, Dane.
Dane megállt kint a folyosón, megvárta a zár kattanását.
Mire gondolhatott?
- Hogyan telt az első napod? – kérdezte Gabriella a könyvtári szekrényeknél állva, Annabeth vastag könyv fölül emelte fel a tekintetét.
- Eseménymentesen – felelte az igazat. Bár Daneről nem mesélt a lánynak.
- Ettől csalódott vagy, igaz? – kérdezte oldalra billent fejjel a lány. – Hiszen sok mindent hallottál az akadémiáról, aminek fele sem igaz.
- Nem hiszek a pletykáknak – lapozgatta a könyvet, közben jegyzetelt.
- Hmm, pedig a pletykák felében benne van az igazság – lehelte Annabeth fülébe, hogy a lány bele borsódzott az érzésbe. – Vannak olyan történetek, amiket csak hall az ember, nem vesz róluk tudomást, pedig azokban vannak az igazságok.
- Miről beszélsz? – kérdezte Annabeth csillogó szemekkel.
- Á, felejtsd el, amit mondok, amiket kiejtek a számon a fele lényegtelen – legyintett, azonban Annabeth gondolkozva meredt maga elé.
- A legendákról beszélsz?
- És, ha igen? Nem hiszem, hogy sok mindenki hisz bennük – Gabriella egy halom könyvet pakolt a mellettük közel álló asztalra. Annabeth feljebb tolta a szemüvegét, hogy tisztán lássa Gabriella arcát.
- Te hiszel bennük?
Gabriella a kérdés hallatán felkuncogott. – Valamiben hinni kell, ebben a borzalmas világban, nem igaz?
- Te valóban hiszel bennük? – hitetlenkedett a lány.
- Minden valóságos, Annabeth, mindenek lehet valóság alapja, ha nem a függöny keresztülnézzük őket. Ha meglássuk a világ két oldalát – magyarázta Gabriella, majd megrázta a fejét, látva a lány értetlen tekintetét. – Hagyjuk. Vannak dolgok, amiket nem lehet megérteni.
- Pontosan olyan ez, mint azok, akik a Jetit keresték – jegyezte meg Annabeth halkan.
Gabriella elvörösödött, aztán felsóhajtott, karjára emeli a kiválasztott könyveit.
- A Jeti létezett, Annabeth - jegyzi meg Gabriella kecsesen fordulva az ajtó irányába, de mielőtt kilépet volna az ajtón, végig mérte a lányt.- Jó. Ez jó, addig biztonságban vagy, míg nem hiszel semmiben.
Gabriella ringó csípővel lépet ki az ajtón, magára hagyva a szavaival a lányt. Annabeth görcsösen kapaszkodott a táskájába, miközben kitámolygott a könyvtárból.
Annabeth távozásával árnyékból egy alak bújt elő.
Visszatért. A lány visszatért.
Elemi erővel tört rá a hirtelen érzés, amiben haragtombolt, s félelem.
Hamarosan itt az idő, hogy ismét lecsapjon.
Megnyalta az ajkát, közben magába szippantotta a lány édes zamatos illatát.
Érezte a vágy rohamát, ahogx elképzelte a lányt, mikor végez vele.
Eljött az ő ideje.
A vadászat pillanata.
Szeme alatt sötét karikák árválkodtak.
- Ja, persze! – nyögött fel Ethan szórakozottan. – Ha nem jöttem volna, akkor meg azért nyafognál – dörgölte a lány orra alá az igazat. Annabeth fintorgott a hideg levegőtől.
- Nem igaz! – tiltakozott lehunyva a szemét. – Nem érdekelt volna, ha nem jössz ki – lódította. Megigazítva a szemüvegét, haja kócosan tapadt a kabátjára. Ethan gúnyosan rá nézett, és vigyorgott.
Mi az nem aludtál jól? – kérdezte gonoszan. Annabeth válasz helyet, a tájat szemlélte. A nap első sugarai az arcát csiklandozták. Nagyot szippantott a levegőből.
Kicsim – Az anyja rázta fel a gondolataiból, amik Damon Rhage körül forogtak.
A szíve hevesen dobbant a mellkasában, ahogy a bőröndjeivel a kezében elindult a vasút állomás ajtaja felé az anyja után.
Annabeth gépiesen lépdelt a zsúfolt peronon, mikor felismerte a sínen pöfögő vonatot, sokan szálltak fel rá, lassan hátra fordult, hogy az anyjára pillantson és a testvéreire.
Billie megtorpant és körbe nézett a vagonokat teljesen megszállatták az utazó emberek, és gyerekek. Ethan mellette torpant meg, töprengve méregette a lányt, majd megszólal.
- Ha nem akarsz menni, visszafordulhatunk – Billie felkapta a fejét a könyv mögül, amit épp ebben a pillanatban halászott ki a bőröndből.
- Nem, nem akarok haza menni – szólalt meg remegő hangon a lány. És tovább sétált az ember tömegen át az ötös vagonig.
- Jól van, hát itt vagyunk – szólalt meg az anyja enyhén idegeskedve, szorosan ölelte magához a lányát. – Jó tanulást kívánok neked, és vigyázz magadra, Annabeth – mondta éllel a hangjában, hogy a lány fintort vágott.
Anyja puszit, nyomot a lány arcára. Mikor a lány fellépdelt a lépcsőn, apró könnycseppek gyűltek a szeme sarkában.
A vonat lassan elindult, a peronon búcsúzó alakokat kémlelte. Annabeth az ablakon keresztül, az anyját, és a testvéreit figyelte. Lassan emelte fel a fejét és ő is integetni kezdett.
A vonat elkanyarodott, hogy az állomás csak fekete foltként nézett ki a távolba. Már nincs ideje visszafordulni, gondolta Annabeth a bőrülésbe süppedve, és a könyvére meredve az ölében.
A nap magasan járt, mikor a vonat, a hegyvidéken suhant át, Annabeth mosolyogva nyomta az arcát az ablakra, hogy közelebb is szemügyre vegye a tájat.
Az eget sötét felhők foglalták el. Zöldellő pusztákon őz csordák legeltek, és a vonathangjára felkapták a fejüket.
Ebben a pillanatban tárt szét a zsilip ajtó és belépet egy hosszú barna hajú lány, mélyen kifestett arccal, úgy festett, mint egy boszorkány. Fekete kabátja a bokáját verdeste, hogy majd nem felbukott benne. Az arca káprázatosan festett, a szeme mogyoró barna, mosolyogva körbe fordult.
- Leülhetek már sehol nincs hely – motyogta lehámozva magáról a kabátját.
Persze – szólalt meg Annabeth vékonyka hangon. A lány leült mellé, nyújtózkodva hátra dobta a haját. Aztán Annabethre pislantott.
Gabriella Meyer – mutatkozott be előre nyújtva Billienek a kezét, amaz elfogadva az eléje nyújtott kezet. Forrónak tapasztalta Gabriella bőrének érintését.
A lány az ülésbe süppedt fejhallgatott vett fel, majd maximum hangerővel hallgatta az mp3-án szereplő számokat.
Annabeth felkaptaca fejét, mikor kinyílik a zsilip ajtó.
- Hamarosan megérkezünk a Garaboncia akadémiára – hangzott fel egy csilingelő hang a lányból. fekete szemeivel az újonnan érkezőket kémlelte, aztán megakadt a tekintette Annabethen. – Készüljetek, délutánra az akadémiához érünk – Ahogy jött, úgy el is tűnt, csak rózsa illat maradt utána. Annabeth érdeklődve lépet ki a folyosóra, de egy lelket sem pillantott meg.
- Ki volt ez a lány? – fordult Gabriella felé, a lány nyalókát szopogatva pillant rá.
- A neve Whitney – felelte hanyagul. – Sokszor fogsz vele találkozni, ő lett az igazgató kis kincse – folytatta gúnyolódva. Annabeth felvonta a szemöldökét.
- Értem – mondta. Ismét az ablakra tévedt a tekintette, mikor ismét kinyílt az ajtó.
- Kér valaki finomságot? – kérdezte a büfésnő szélesen mosolyogva. Annabeth és Gabriella megrázta a fejét.
Ekkor ismét kitárult az ajtó, hárman léptek be, félre álltak, hogy a büfés kocsi kiférjen. Ahogy a nő elment Annabeth szemügyre vette őket, középen fekete hajú jóképű fiú vizslatta a bent tartózkodókat, mikor megakadt a tekintette Annabethen, halványan elmosolyodott. Kreol bőre fénylett az ablakból bejövő napnyugta fényétől. Szemei nagyok voltak, szürkék. Fekete bőrdzsekit viselt, és nadrágot, olyan volt benne, mint egy sötét álombéli alak, aki a rémálmokban szerepelnek. Haja elől oldalra volt fésülve, így Annabeth csak félig látta az arcát, ami ellágyult, mikor tekintette találkozott Annabethével.
- Nos, igaz, – szólalt meg a fiú, a hangja bársonyos selyemként simogatta Billiet. – hogy Gabriella visszaérkezik az akadémiára – Csettintett a nyelvével.
- Igen, Edward – felelte Gabriella mogorván. Annabeth szemügyre vette Edward nevezetű fiú mögött lévő lányt, és a fiút. Edward követte a lány pillantását.
- Ők Lilly és Stefan – vetette oda hanyagul. Továbbra is Annabethet nézte, ez szemet szúrt Gabriellának. – Én pedig Edward Dark vagyok – mutatkozott be vigyorogva. Gabriella felhorkantott, eme bemutatkozáson, hogy magára vonta Edward tekintetét. Ismét Annabeth felé fordult. – És te ki vagy? – szegezte a kérdést a lánynak.
- Annabeth Reed – felelte gyönge hangon, hogy mosolyt csalt a fiú szépséges arcára.
Annabeth találkozunk az akadémián – szólalt meg bársonyos hangon a fiú. Szeme tüzesen méregette a lányt, ahogy kifelé araszolt. – Ó, Gabriella üdv megint a köreinkben – kacagott fel felmérgesítve a lányt.
Gabriella ökölbe szorította a kezeit.
Mielőtt azonban Edward elment volna, Whitney vidám arcával találta szembe magát fiú megvetően méregette a lányt, majd a társaival elindult a folyosón az ellenkező irányba.
- Öltözettek tíz perc múlva az állómáson leszünk – búgott fel a lánycsilingelő hangja, aztán ott sem. Billie Gabriella felé fordult.
- Ki volt ez az Edward? – kíváncsiskodott. Gabriella olyan hirtelen fordult feléje, hogy a lány hátra hőkölt. Meghökkent Gabriella mélyen ki sminkelt arcán, amitől még hátborzongatóbb lett a lány.
- Akit nem akarsz, hogy az ellenséged legyen – felelte sötéten. – Tetszel neki.
Annabeth megrázta a fejét, felvette a kabátját és a poggyászát. Összeszorult a gyomra az izgalomtól, és a félelemtől, hogy valóban jó ötlet, hogy az akadémiára jött, és nem otthon maradt.
A vonat lassan lassított, aztán megállt.
A diákok egymást lökdösték, hogy mielőbb leszálljanak a vonatról, hogy az akadémián legyenek. Annabeth borzongva torpant meg Gabriella háta mögött, és mereven kint várakozókat mustrálta. Annabeth borzongva a hideg széltől, futó eső csorgott le az arcán.
- Szokj hozzá az időhöz, napsütés csak ritkán van – szólalt meg a lány mellett. Ekkor tűnt fel Whitney, aki feléjük közeledett egy sereg diák kíséretében.
- Mindenhol benneteket kereslek – mondta végig mérve őket. – Hát akkor indulás az akadémiához. Kövessetek, és ne maradjatok le – mondta gurgulázva.
Annabeth Gabriellával a szőke leányzót követék egy szűk lejtős ösvényen, ami egyre beljebb haladt az erdőben. – Hamarosan meglátjátok az akadémiát – szólalt meg Whitney kényes hangon, szembe fordulva velük.
Annabeth idegenkedve mérte végig a körülötte lévő diákokat, ebben a pillanatban pillantotta meg a sötét hátborzongató kastélyt kiemelkedve a tisztáson.
Fekete falak, csonka tornyai körül sötét felhők gyülekeztek. Fekete kastély ijesztőnek hatott a távolban. Kastély előtt hatalmas, vastag törzsű fa meresztette az ágait az ég felé. A fa mellett öt métere egy szökőkút állt, angyal fiú szobra volt középen, amit belepett a moha, a kutat gaz és gyökerek övezték diákok közül senkit sem zavarta, békésen üldögéltek rajta.
- Köszöntelek benneteket a Garaboncia akadémián – fogott bele a mondandójába Whitney. – Mint minden iskolában, így nálunk is vannak szabályok – Whitney fel – alá sétált, hogy mindenki szemügyre vegye kinézetét. – A házi rendet komolyan kell vennetek, mert egy szabály megszegéséért ki csapnak az iskolából benneteket. Van valami kérdése Ms. Knapp? – szegezte a kérdést a szóra nyitott lánynak. A barna hajú lány félve hebegte el a kérdését a szigorú arcú Whitneynek.
- Az erdőbe miért tilos bemenni? – Whitney hosszan a lány szemébe pillantott mielőtt válaszolt volna a kérdésre.
- Azért nem, mert farkasok élnek benne, nem hiszem, hogy szeretnétek a prédájuk, lenni – felelte metszőn Whitney. A lány elvörösödve hátra lépet, hogy takarásban legyen. – Ne felejtsétek el. Az órák pontban 7.50-től délután háromig tartanak, két szabadnapotok van, a kedd és a csütörtök.
Miközben beszélt a diákokkal átvágtak a szökőkút mellett a hatalmas márvány lépcső irányába.
Ahogy befejezte a beszédét egy nő lépet eléjük halványkék kosztümöt viselt, ami kiemelte tökéletes alakját. Hullámos szőke haja a háta közepéig is leért. Angyali szépségét tükrözte vissza a nappali fény. Mosolyogva vándorolt a tekintette az újoncokon, majd megállapodott Annabethen.
- Üdvözöllek, benneteket Gabriella Rose vagyok. Whitney fog benneteket körbe vezetni az akadémián. Remélem, jól fogjátok érezni magatokat nálunk. A bemutatási ceremónia elkezdődik az iskola épületében, addig lesz időtök, ki piheni az utazást – fejezte be a mondatát Gabriel, hátra simítva szőke hosszú haját. – Addig is Whitneyre hagylak benneteket. Ha bármi kérdésetek lenne, forduljatok hozzám. Annabeth téged kivettelek az utolsó órádról, külön órákat fogsz venni velem – mondta, s elindult a parkoló irányába.
Whitney felhúzta az orrát, majd dölyfösen fellépdelt a lépcsőn.
- Hűha, sikerült felbosszantanod – kuncogott Gabriella jóízűen. – Már kezdelek megkedvelni.
- Gabriella – sóhajtott fel halkan, megadóan lehajtotta a fejét és elindult Whitneyt követve, aki mérgesen szedte a képcső fokokat.
Whitney hidegen szegezte a szemét a lányra. – Annabeth Reed te a C – szárnyban leszel elszállásolva – vakkantotta foghegyről.
- Nem kérdéses utál téged – intézte a szavait a némaságba burkolt lányra Gabriella. Annabeth lehajtotta a fejét.
Jó kezdődik a tanéve, már szerzet ellenséget és egy kelekótya gót csajt, aki vámpírnak készül.
Damon körül vágott az ember tömegen az akadémia irányába, mikor meglátta a lányt, széles mosolyra húzta a száját.
Nagy léptekkel a lépcsőn termett a lány háta mögött.
- Ezt leejtetted - szólította meg bársonyos fülbe mászó hangon. Annabeth megdermedve fordult hátra, hihetetlen kék szemmel akadt össze a tekintette.
Lassan megnyalta kiszáradt ajkát. Remegő kézzel nyúl a könyvért, Damon tekintette fogva tartotta.
- Köszönöm – dadogta. Gabriella érdeklődve fürkészte őket.
- Szívesen – Érezte, hogy a lány ideges, és ennek ő az oka. – Reméltem, hogy összefutunk egyszer – mondta. – Ne enged, hogy Whitney rád telepedjen. Várd meg, hogy rá essen egy ház és lopd el a cipőjét – Damon miközben beszélt figyelte a lány szemében felcsillanó vidámságot. Annabeth kikerekedett szemmel elvigyorodott.
- Mint, az Ózban? – kérdezte huncutkodva. – Ez nem lesz nehéz elképzelni. Most érkeztél? – kérdezte semleges hangon.
- Igen.
- Annabeth Reed, csak rád várunk – Whitney dühösen szólalt meg, hogy Annabeth megdermedt.
- Elnézést, de mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk – fordított hátat a fiúnak bármilyen nehéz volt. Beléptek az akadémia súlyos kapuján, folyosókon sétálva Annabeth az abraszk festményeket nézegette. Hátborzongató festmények láttán kiverte a víz.
Annabeth borzongva lehajtotta a fejét.
- Mint egy időkapszulában lennék, nem változott itt semmi – motyogta Gabriella, cigire gyújtva, Annabeth döbbenten meredt rá. Padlón lévő süppedős szőnyeg elnyelte lépteik zaját, a falakat vérvörösre festették. – Látom meg ismerkedtél Damonnal – Érdeklődve meredt a lányra.
Annabeth sóhajtott, érezte nem menekül. – Igen. Ismered őt?
Gabriella szívderítően kifújta a füstöt. – Igen. Tipikus rossz fiú, felkelteted a figyelmét, ez szokatlan – kuncogta. – Mert olyan átlagos vagy.
Vagyis unalmas, gondolta letörten Annabeth.
- Az étkezésre-időre kell, megjelenjetek. A reggeli hétkor szolgálják fel. Az ebéd déltől egyig. A vacsora hattól nyolcig. Vannak büféink és automatáink, ha éhesek lennétek. Indulnak buszok a legközelebbi városba Halo Hillbe – mondta megtorpanva az ajtók sokasága előtt. – Ez itt a lányok lakosztálya a C – szárny, ez a te szobád Annabeth, lakótársad lesz Gabriella Meyer akivel megismerkedtél a vonaton – Duruzsolta. – Itt az órarended, este pakolj ki, sietned kell a következő órádra – Ahogy mondta egy kulcsot pottyantott a lány tenyerébe. – Az órarended hátulján térképet találsz, hogy könnyen megtaláld az adott termett. Az órád pontban fél óra múlva kezdődik Carrol professzor tartsa, a szobádban találod a könyveidet. Ne késs el, viszlát, Annabeth, Gabriella – Elindult, majd útközben megállt – visszafordult, egy ideig várt. – Örülök, hogy üdvözölhetlek az akadémián. Gyertek velem – kiáltotta a többi diáknak Whitney.
Annabeth sóhajtva nyitott a szobába, Gabriella a szobába, Gabriella a szobába lépet. Annabeth mielőtt átlépte volna a küszöböt megakadt a tekintette szőke fényes hajzuhatagon, majd a zöldszemeken, amik hidegen méregették.
Babaarcú lány szeme elsötétült keresztbe font karokkal támaszkodott az ajtófélfának. Pici száját összepréselte, mint aki a dühét akarná vissza tartani.
Karcsú akár egy nádszál, és szép, mint egy hóvirág. Zöld szeméből harag lángolt, ahogy Annabethre pillantott.
- Szia, Annabeth Reed vagyok – köszönt gyagyán a lány felé.
- Szia, Haley – csicseregte Gabriella ki kukkantva az ajtó mögül, szívderítően vigyorgott a mogorva lányra. Haley összeszorította a száját, mikor felismerte a lányt. Haley a lépcső felé sétált, egy pillantást sem vetett rájuk. Gabriella félre lépett, hogy a szobába engedje Annabethet.
- Ki volt ez a lány? – kérdezte, miközben bőröndjét az ablak melletti ágyra dobta.
Gabriella a szomszéd ágyra telepedett.
- Haley Snow – körmét fürkészve válaszolt, majd felpattant. – Valamiért gyűlöl téged – A lány az ajtó felé ugrott, de mielőtt távozott volna hosszan Annabethre bámult. – Éld túl ezt a napot, és ne gyűjts több ellenséget – mondta és kint is volt.
Annabeth a plafonra függesztette a tekintetét.
Mintha könnyű lenni, már meg bánta, hogy nem otthon maradt. A szoba falai a sötétvörösek voltak, az ágyára telepedve kibámult az ablakon, lágyan szitált az eső.
Hátborzongatónak találta a kastélyt mégis élt benne a kíváncsiság, hogy körbe járja az épületet.
A fürdőszobába lépve halk sóhajjal szembe nézett önmagával.
Nem tartotta magát széplánynak, csak különlegesnek. Sötétbarna haja végei begöndörödtek a nedves időtől, a szemüvegén keresztül fürkészte magát.
Vékony volt és esetlen.
Kopogást hallva kifordult a fürdőből az ajtó irányába felé sétálva.
Annabeth soha életében nem látott ilyen szépséges szemeket, és arcot, tizenhat életében sem, ami nyitott ajtóban fogadta.
A fiú arca olyan volt, mint egy kifaragott szobor, a szája csúfondárosan húzódott mosolyra. A lány összerándult, teste megfeszült, tekintette kétkedéssel fürkészte az alakot.
- Mit keresel itt? – Dörrent a hívatlan látogatóra.
- Erre jártam és gondoltam, hogy bemutatkozok – vigyorogva vont vállat, hogy Annabeth egy pillanatra elvesztette a józan eszét.
Dane érdeklődve mérte végig, mielőtt az orrára csapták volna az ajtót.
Tüneményes, gondolta a lány szemüvegén megcsillant fényre meredve, aztán a sötéten fénylő hajzuhatagra. Vékony, és törékeny, mégis gyors, mint egy vidra, gondolta derűsen a lány próbálkozásán, hogy az orrára csapja az ajtót.
Szerény mosollyal támaszkodott neki az ajtónak onnan figyelve, az egyre dühös leányzót.
- Ki vagy te?
- Dane Rhage, szépségem. Föntebb lakok egy emelettel – És megint az a mosolyt villantotta rá, amitől a lány alól kiszalad a talaj. – Te biztosan Annabeth Reed vagy, ugye?
- Igen – A kimért válasz sem riasztotta meg a fiút, hogy tovább kóstolgassa a lányt, lassan végig húzta a nyelvét a fogain, miközben vigyorgott.
A lány mindig feszült volt, és feszengett a jelenlétében.
Ez a fickó képes lenne egy angyalt is földre süllyeszteni a csábításával, gondolta Annabeth bosszankodva. – Rhage… - kezdet bele.
- Ó, nyugodtan hívjál Danek – Mosolyogva mérte végig ismét a lányt. – Elvégre mondhatjuk, hogy szomszédok vagyunk. Itt az akadémián jó barátságban lehetnek egymással a diákok.
Már ismert valakit, aki ugyan így beszélt, és ugyan ilyen volt, mint előtte magasodott férfi.
Annabeth bólintott, ez nem kérdéses a fiú fel akarja csípni, gondolta menekülő után kutatva.
- Csak kipakoltam, nem gondoltam arra, hogy egy hívatlan látogató megzavar.
- Ha segítség kell, elég, ha a nevemet kiáltod
- Köszönöm, de azt hiszem, meg tudom oldani egyedül is – A lány szeme résnyire szűkült.
- Kár. Pedig lovag módjára akartam a segítségedre sietni.
- Sajnos hiába fáradtál ide, nem kell a segítséged.
Mindvégig a lány gyermeki arcát fürkészte.
- A mindenit! – kacagott fel Dane. – Minél rosszindulatú vagy, annál jobban tetszel nekem.
Annabeth csöndbe burkolózott.
- Nem vonom kétségbe, hogy felkeltetted a figyelmemet, de azt nem jelenti, hogy… - Annabeth minden igyekezete ellenére, elhalt a hangja, ahogy a férfi ré villantotta szépséges tekintetét. Annabeth más taktikát választott. – Most megköszönném, ha nem torlaszolnád el az ajtómat, és ki engednél. És, ha legközelebb ismerkedni akarnál, keressél mást, akit le is tudsz venni a lábadról.
Kilépet az ajtón táskájával a vállán, de nem jutott messzire öt méternél, mikor utolérte Dane hangja – és a férfi hangjában volt egy jó adag gúny.
- Hé, Annabeth? Üdvözöllek Halo Hillben. Legyen csodaszép napod.
Annabeth meg sem állt, addig, míg a sarkon befordulva nem látta a férfit. Dane, aki okos ember lévén tudta, hogy mikor kell vissza vonulót fújni, hogy aztán ismét támadhasson.
Mikor a lány hallótávolságba került, akkor kezdet el igazán nevetni.
Ha nem érezné magát pácban, nagy élvezettel ugrathatná minden egyes nap, ezt a csodálatos lányt.
Egészen jókedve lett tőle.
Damon cipője alatt halkan ropogott a kiszáradt falevelek, miközben kávéval a kezében az akadémia déli szárnyának az ajtajához sétált.
A nap még nem nyugodott le, erős fényével ragyogta be az eget.
A férfi azonnal a szerkesztőségbe ment, az ajtóban hallani vélte Serah hangját és a billentjük koppanását.
Már elfogyasztotta a fél kávéját, mikor hallotta Serah lágy zengésű köszönését.
- Mi a helyzet az év legjobb futballistájával? – kérdezte nevetve.
Damon enyhén felhúzta a szemöldökét.
- Nem hiszem, hogy a futball az én sportom lenne – közölte mosolyogva.
Serah idegenkedve pillant a fiúra. – Hogyhogy? Azt hittem ez a sport az egyetlen, amiben kiélheted pusztító vágyadat.
- Nem vagyok a csapatban – Serah döbbenten pislogott. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, együtt nőttek fel.
Sokszor eljátszott a gondolattal, hogy Damon és ő egyszer együtt lesznek, ez soha nem következet be, és nem is fog.
Töprengéséből Damon szájának mozgása ébresztette fel.
- Azt hittem a futball az álmod. Jó játékos vagy.
Damon felkacagott. – Köszönöm. De nem tartom magamat Gleenek. Nagyszerű sport, de nem hiszem, hogy nekem való lenne – fejezte be, Serah felhorkantott, majd megcsóválta a fejét.
- Akkor mit látsz magadban?
- Egy kívülállót – felelte Damon fojtott hangon.
- Mint én a számítógépem nélkül – férfira villantotta féloldalas mosolyát. – Mások számára a titokzatos magányos Rhage fiú vagy. Nem ártana, ha belépnél a csapatba, hogy új barátokat szerezz.
Damon homloka ráncba szaladt.
- Mondja nekem az a lány, aki semmi időt nem tölt a barátaival, a szerkesztőségben gubbaszt – mondta gúnyosan. Serah felemelkedett a székből. Sapkát húzott rövid szőke hajára, és egy meleg kabátot. – Próbálj aludni, Serah, úgy nézel ki, mint egy zombi.
- Te és a bókjaid – kuncogott fel a lány. – Mihelyt bezárom a szerkesztőséget, felmegyek a szobámba, és arccal az ágyra vetődök – tette hozzá Serah. Búcsút intett a folyosón elhaladó Damonnak, megropogtatta sajgó ujjait, aztán visszament a szerkesztőségbe.
Hétkor javában gépelt, miközben egy aktát bújt, ekkor Dane jelent meg az ajtóban.
- Miért nem pihensz le?
- Majd akkor, ha ezt befejezem.
Miután az utolsó oldalt is begépelte, Serah bezárta az ajtót, és megfordult.
Dane türelmesen várt rá.
Danere mindig lehet számítani, gondolta mosolyogva.
- Damon téged bízott meg abban, hogy a szobámba kísérj?
- Egyáltalán nem. Le kéne feküdnöd.
- Rendben. Kába vagyok. Édes vagy, Dane. Téged választanálak örök időkre.
- Mire?
- Arra, ami egyszer járni fog nekem – Rá erősen szájón csókolta a fiút. – Jó éjszakát, Dane.
Dane megállt kint a folyosón, megvárta a zár kattanását.
Mire gondolhatott?
- Hogyan telt az első napod? – kérdezte Gabriella a könyvtári szekrényeknél állva, Annabeth vastag könyv fölül emelte fel a tekintetét.
- Eseménymentesen – felelte az igazat. Bár Daneről nem mesélt a lánynak.
- Ettől csalódott vagy, igaz? – kérdezte oldalra billent fejjel a lány. – Hiszen sok mindent hallottál az akadémiáról, aminek fele sem igaz.
- Nem hiszek a pletykáknak – lapozgatta a könyvet, közben jegyzetelt.
- Hmm, pedig a pletykák felében benne van az igazság – lehelte Annabeth fülébe, hogy a lány bele borsódzott az érzésbe. – Vannak olyan történetek, amiket csak hall az ember, nem vesz róluk tudomást, pedig azokban vannak az igazságok.
- Miről beszélsz? – kérdezte Annabeth csillogó szemekkel.
- Á, felejtsd el, amit mondok, amiket kiejtek a számon a fele lényegtelen – legyintett, azonban Annabeth gondolkozva meredt maga elé.
- A legendákról beszélsz?
- És, ha igen? Nem hiszem, hogy sok mindenki hisz bennük – Gabriella egy halom könyvet pakolt a mellettük közel álló asztalra. Annabeth feljebb tolta a szemüvegét, hogy tisztán lássa Gabriella arcát.
- Te hiszel bennük?
Gabriella a kérdés hallatán felkuncogott. – Valamiben hinni kell, ebben a borzalmas világban, nem igaz?
- Te valóban hiszel bennük? – hitetlenkedett a lány.
- Minden valóságos, Annabeth, mindenek lehet valóság alapja, ha nem a függöny keresztülnézzük őket. Ha meglássuk a világ két oldalát – magyarázta Gabriella, majd megrázta a fejét, látva a lány értetlen tekintetét. – Hagyjuk. Vannak dolgok, amiket nem lehet megérteni.
- Pontosan olyan ez, mint azok, akik a Jetit keresték – jegyezte meg Annabeth halkan.
Gabriella elvörösödött, aztán felsóhajtott, karjára emeli a kiválasztott könyveit.
- A Jeti létezett, Annabeth - jegyzi meg Gabriella kecsesen fordulva az ajtó irányába, de mielőtt kilépet volna az ajtón, végig mérte a lányt.- Jó. Ez jó, addig biztonságban vagy, míg nem hiszel semmiben.
Gabriella ringó csípővel lépet ki az ajtón, magára hagyva a szavaival a lányt. Annabeth görcsösen kapaszkodott a táskájába, miközben kitámolygott a könyvtárból.
Annabeth távozásával árnyékból egy alak bújt elő.
Visszatért. A lány visszatért.
Elemi erővel tört rá a hirtelen érzés, amiben haragtombolt, s félelem.
Hamarosan itt az idő, hogy ismét lecsapjon.
Megnyalta az ajkát, közben magába szippantotta a lány édes zamatos illatát.
Érezte a vágy rohamát, ahogx elképzelte a lányt, mikor végez vele.
Eljött az ő ideje.
A vadászat pillanata.
